Életműkoncertet adott Kovács Kati szerda este a Csabagyöngyében. Néhány órával a fellépése előtt beszélgettünk. Nem engedte, hogy magázzam; közvetlensége mindenkit levett a lábáról.

 

– Nemrégiben láttam a YouTube-on a Metronóm ’77 Fesztivált. A sok-sok megszólaló között te is beszélsz. Többek között elmondod, hogy a hatvanas évekhez képest nagyon megváltozott, elveszítette a korábbi báját a „szakma”.

– A fiatalabb zenésztársaim ma már sokkal reálisabban látják a világot, mint mi akkoriban. Az az álmodozás kora volt; lelkes amatőrök voltunk, és azt hittük, a dalokkal meg tudjuk változtatni a világot. Később rájöttünk, ez nem egészen így van. Miután én is részt veszek a Csináljuk a fesztivált! műsorban, nagyon érdekelt, hogy miképp viselkednek a mai fiatalok. Többnyire nagyon bájosak, de van, aki nem is köszön.

 

– Lehet, hogy zavarban van.

– Lehet. Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor évekkel ezelőtt először találkoztam Vastag Tomival, és azt mondta: „Szeretnék bemutatkozni…”. Mondtam is, hogy milyen jólnevelt gyerek.

 

– 20 évesen, a Táncdalfesztiválon robbantál be a köztudatba. Miképp tudtad feldolgozni azt a hihetetlen népszerűséget? Azt korábban már hallottam és látom most is, hogy a sikereid ellenére nagyon közvetlen vagy.

– Vannak, akik megmaradtak természetesnek, mások meg még mindig azon dolgoznak, hogy miképp tudják még feljebb tolni az orrukat. Amikor – körülbelül 10 évente – jön egy újabb generáció, akkor ők azt hiszik, hogy a hirtelen jött népszerűség az életük végéig szól. Majd eltelik 2-3 év, és rájönnek, hogy mégsem. Ráadásul, ha valaki mások számait énekli, még nem biztos, hogy olyan népszerű lesz, mint amilyenek mi voltunk, mert mi még a saját dalainkat játszottuk.

 

– Kik a példaképeid?

– Rengeteg vannak. Ella Fitzgerald, Janis Joplin, Tina Turner. Sok-sok éve egy híres énekes, Zámbó Jimmy azt mondta, hogy ő senkitől sem tanult énekelni. Ez azért nem volt helyes megfogalmazás, mert mire az ember elénekel egy dalt, addig nagyon sok mindenkit követ.

Legalább hatmillió hatás éri – jó, most mondtam egy nagy számot –, de bárhova elmegyünk, a zene mindenhol szól: utcán, boltokban, presszókban stb. Zene nélkül filmek sincsenek. Például nagyon gyönyörű Céline Dion titanicos dala vagy az 1492 – A Paradicsom meghódítása című mozi Vangelis által készített betétdala. Arra egyébként írtam egy szöveget.

 

 

– A Wikin olvastam, hogy szövegeket is írsz.

– Körülbelül hatvan-hetvenet írtam már, külföldi nótákra is. Ugyanis a szövegírók ezt azért nem vállalják, mert szinte filléreket kapnak érte.

 

– Jót tettek veled.

– Ilyen értelemben igen. Nekem meg teljesen mindegy, hogy Webbernek vagy Szörényi Leventének hívják a szerzőt. Az István a királyban majdnem én játszottam Saroltot – amúgy a másik nevem Sarolta. Nos, Levente engem, míg Bródy János egy másik színészt akart a szerepre. Majd megegyeztek, hogy egy harmadik szereplő lesz István anyja. De később egy másik István a királyos feldolgozásban már benne voltam, amit egyszer Sevilla főterén előadtunk, és a nézők között, nagyon messze ott ült Lady Diana is.

Később Leventével készítettünk egy lemezt, és az egyik dalban úgy éreztem, hogy az egyik sort egy oktávval feljebb kellene énekelni. Mire azt mondta Szörényi: „Majd a saját lemezeden!”. Akkor gondoltam egy merészet, és csak az én verzémet énekeltem fel. „Jaj de jó, hogy nem hallgattál rám!” – hálálkodott. Visszatérve… Mit is kérdeztél?

 

– Nem tudom… Nagyon érdekes, hogy a hetvenes évek elején Koncz Zsuzsával és Zalatnay Saroltával számtalanszor léptetek fel együtt. A nagy hármas.

– Ez csak újságírói lelemény, hogy kiemeltek minket, mert nagyon sok jó énekesnő volt. Amúgy először 1970 nyarán szerepeltünk együtt a televízió Stúdió Zéró című műsorában.

 

– Milyen volt a hangulat köztetek?

– Egyáltalán nem volt semmi rivalizálás köztünk. Turnéztunk külföldön is, ahol ráadásul a dalainkban egymásnak vokáloztunk. Ismertük egymás értékeit. Csak később különültek el az útjaink; nem lettünk rosszban, de nem ápoljuk a barátságot.

 

– Zoránnal 1982-ben, azaz negyven éve énekelted a Játssz még!-et. Mintha egy visszapillantó lett volna a pályádra… de hála Istennek még nem kellett a szögre akasztanod a „stoplist”.

– Ja, igen… Ahogy Ronaldo… úgy tudom, most szegény nem kell senkinek. De hát olyan butaságot csinált. Azt mondta, hogy nem tiszteli az edzőt; az edző sem Ronaldót. Nem mondhatsz el mindent a közönségnek, akik úgyis tudják, mi a helyzet.

De ha ezt így kerekperec lenyilatkozza valaki, akkor maga alatt vágja a fát... Vasárnap viszont kezdődik a katari világbajnokság. Mondtam is a fiúknak, legalább tudom, hogy min fogok elaludni a turnébuszon. Hiszen négy meccset nem lehet egymás után megnézni. Majd csak Messit nézem meg, ő a kedvencem.

 

 

– Sokáig teniszeztél.

– Egészen jól játszottam. Már egykezes pörgetett fonákokat is tudtam ütni, de sajnos egy idő után nem bírta a vállam. Néha még elmegyek, de már csak két kézzel fogom az ütőt. A meccsek után mindig megköszönöm a társamnak a játékot! Ő pedig minden alkalommal visszakérdi: „Miért, ez az volt?”. Most már csak kutyagolok, gyaloglok. A múltkor is sétáltam négy kilométert. De az utolsó kettőt úgy tettem meg, mint Hofi, a kirakatot nézegettem. Azaz ötméterenként megállt, mert nem bírta a szíve.

 

– A mostani koncerteden a legnagyobb slágereken kívül lesznek rockosabb dalok is?

– Várj, azt hiszed, hogy tudom? (Egy táskából előveszi a dalok listáját, majd megmutatja, rajta van az „élete”.) Egy fellépés nekem még mindig egy szórakozás; aki playbackel elveszíti a sport örömét. Olyan jó leveleket kapok néha. Egyszer egy nő anyukájának énekeltem a koncert után. Nagyon megható volt. Nemrégiben ez a hölgy azt írta, hogy megszépítettem anyukája élete utolsó hónapjait. Igazság szerint mi egy időutazást biztosítunk az embereknek. A dalok által eszükbe jut a gyermekkoruk, az udvarlásuk vagy a nyaralási emlékeik.

 

– Az egyik gyermekkori ismerősöm szüleinek nagy kedvence voltál. Mivel Kovács volt a vezetéknevük, így egyértelmű volt, hogy a lányukat Kovács Katinak fogják hívni.

 – Szegény.

 

– Ő 1973-ban született. Tehát te már nyolc éve töretlen sikerrel a pályán voltál. Míg ma sokan a tehetségkutatók után egy évvel megint ugyanott vannak, ahol kezdték.

– Miközben mi ugyanúgy megvívtuk a magunk csatáit: számtalan fűtetlen öltözőben készültünk a koncertre; volt, hogy nem volt áram a művházban vagy a hangcucc olyan szinten szólt, hogy kiüvöltöttük a tüdőnket. Inkább abban látom a legnagyobb hibát, hogy ezeket a gyerekeket a menedzserek kizárólag üzleti szempontok alapján irányítják. Elronthatják őket, mert egy húszéves még nincs kiforrva. Ha a Sztárban sztár leszek!-ben nem a kubai kislány nyer, akkor senki. Úgy énekelte Whitney Houstont, hogy… Whitney-ről pedig ugye tudjuk, rászokott a doppingszerekre.

Amerikában más tempó van. Mi amatőrök voltunk, és nem is irányítottak menedzserek. A magunk bőrén tapasztaltuk meg, mi a jó, mi a rossz, talán ezért is tudtunk idáig fennmaradni. Nyilván a töredékét nem keressük meg annak, amit a nyugati sztárok, de nyugodtan kimehetünk az utcára, megveregetik a vállunkat, fotózkodnak velünk. Maximum kihúzom a szememet, hogy szebben nézzek ki. Amikor elmegyek vásárolni sokszor megkérdik: „Készíthetek egy fotót?” Mire én: „Persze ezért jöttem!” Van annak romantikája, hogy szabadok vagyunk.